Sose értettem miért néznek furcsán az emberek valakire, ha huzamosabb ideig nincs párja. Ítélkeznek és mintha az ő dolguk lenne, elkezdenek elméleteket gyártani arra miért lehet a másik egyedül. Mintha valaki nem lehetne teljes értékű egyedülállóként. Eleve miért nem foglalkozik mindenki a saját életével? Viszont ha már ennyire foglalkoztatja őket a másik, miért gondolják azt, hogy az adott személynek túl nagyok az elvárásai és azért nincs párja?
Kép forrása: unsplash.com
Van, amikor valakinek tényleg annyira pörgős az élete, hogy nincs se ideje se energiája egy kapcsolatra. Tudatosan választják ezt, mert más céljaik vannak. Első cikkemben – https://kapocs.cafeblog.hu/2018/11/07/mielott-rad-talal-a-szerelem/ – olvashattatok pár gondolatot a szingli életről, hogy milyen előnyei is lehetnek. Viszont az is előfordul, amikor valaki próbálkozik, de nem jött el az a személy akivel összeillene.
Szerintem sokkal korrektebb az, ha valaki az elején elmondja a másiknak, hogy azt érzi nincs meg köztük a harmónia, mintsem abban a hitben tartaná, hogy minden rendben van velük. Persze lehet próbálkozni, de ha már az elején nincs meg az a bizonyos plusz érzés, valószínűleg utána se fog kialakulni. Velem is előfordult, hogy találkoztam párszor egy olyan sráccal aki külsőre, és a pár alkalom alapján belsőre is szimpatikus volt. Kedves volt, udvarias, nem volt vele semmi gond, viszont úgy éreztem nincs meg az a bizonyos plusz. Szerintem ezt ő is érezte, mivel mondta, hogy az elején még jól viseli ha visszautasítják de ha már megkedvelt valakit akkor nehezebben. Valószínűleg mindannyian így vagyunk ezzel, így én se hitegettem tovább. Inkább maradtam egyedül mintsem belekezdjek egy olyan kapcsolatba, amiben nem érzem magam önfeledtnek.
„Mindenki, akivel találkozol, megkérdezi, hogy van-e karriered, megházasodtál-e és van-e házad, mintha az élet valami bevásárlólista lenne. De soha senki nem kérdezi meg, hogy boldog vagy-e.” /Heath Ledger/
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: